Ha én egyszer hatalom lennék, amire szerencsére semmi esély, akkor azon túl, hogy reggelente fél órán át síri csendben, s nyilván vöröslő fejjel hallgatnám a hibáimmal szembesítő napi kritikai szemlét a Döntésbírálati és Főnökpellengérező Főosztály jeleseitől, a kultúracsinálókra bíznám magamat. Ahol ugyanis a kultúra teszi a dolgát, mert van kedve, ihlete és tehetsége hozzá, ott nagy baj nem lehet. Legfeljebb az Megasztár-bírálati és Győzike-pellengérező (MEGGYŐZŐ) főosztálynak lenne sok a dolga, hogy zsinórmérték legyen érték dolgában.

Naphosszat telt házat idéztek elő a kaposváriak városuk egyik szentélyében, a Csiky Gergely Színház nyílt napján. Szabad és szellős városokban szoktam ilyet érezni, ahol általában látok némi esélyt arra, hogy az értelem csírája talán a mi kis honunkban is szárba szökken egyszer. Ezzel szemben az elmúlt két évtizedben bizonyára jó ügyekért harcoskodva dúlatott szét az ország, ahol a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott öldök idézőjelbe tett minden jó igyekezetet. A színházakon, és a hangversenytermeken, múzeumokon, levéltárakon, filmklubokon kívül ma sem jobb a helyzet, a csapatok hatalmi harcban állnak. Az is színház, rosszféle. A jóféle színház őszinte, nem képmutató, ezért néha káromkodik, és nem áltat hamis idolokkal. Vagy igen, s akkor nem kell megtapsolni.

Ha én egyszer hatalom lennék, évente megnézném a Rokonokat, a Hamletet, a Parasztoperát, és orrvérzésig színházat építenék, százat meg ezeret. Aztán olyan, de olyan kimívelt emberfőim lennének, amiről hatalom ritkán áhítozik. Semmi esélyem.